Hálózati kommunikáció:

A számítógép-hálózat egy olyan speciális rendszer, amely a számítógépek egymás közötti kommunikációját biztosítja. A számítógép-hálózat lehet fix (kábelalapú, állandó) vagy ideiglenes (mint például a modemen vagy null modemen keresztüli kapcsolat). A drótnélküli internet általában vagy a cellás (mobil) szolgáltatásra vagy a wifi megoldásra épül.

Története:

A számológépek és a korai számítógépek közötti utasítások továbbítását kezdetben maguk az emberek végezték. 1940 szeptemberében George Stibitz telexgépet használt arra, hogy a K Model nevű gépével kapcsolatos problémákkal összefüggő utasításokat küldjön a New Hampshire-ben lévő Dartmouth College-ból a New Yorkban üzemelő Complex Number Calculator nevű gépéhez, illetve az eredményeket hasonló módon küldte vissza. A számítógépek kimeneti perifériáinak (telexgépek) összekapcsolását először 1962-ben, az Advanced Research Projects Agency ARPA keretében végzett el J. C. R. Licklider az Intergalactic Network nevű munkacsoporttal. A kutatók 1964-ben Dartmouthban kifejlesztették az időosztásos rendszert, ami lehetővé tette egy nagy számítógép szolgáltatásainak nagyszámú felhasználó közötti megosztását. Még ugyanebben az évben, az MIT, valamint a General Electric és Bell Labs fejlesztőiből álló csoport egy számítógépével (a DEC PDP-8-as) megvalósította egy telefonközpont vezérlését.

Paul Baran 1968-ban tett javaslatot egy olyan hálózati rendszerre, amelyben adatcsomagokat, ún. datagramokat továbbítottak. Ez a rendszer lett az alapja a csomagkapcsolt számítógépes hálózatoknak. 1969-ben a University of California (Los Angeles), az SRI (Stanford), a University of California (Santa Barbara) és a University of Utah kialakították a gépeik összekapcsolásával az ARPANET hálózatot, amely még 50 kbit/s hurok használatával működött.

A hálózatok és a technológiák fejlődése, a különféle összeköttetési lehetőségek bővülése, a számítógépek egymással és egymáson keresztüli kapcsolatai iránti igények növekedése ösztönözte az iparág egyes területeinek fejlesztéseit és fejlődését (hardver, szoftver, perifériák)). Ez a fejlődés abban tükröződik ma, hogy ugrásszerűen megnőtt a hálózatot használók száma, mind az üzleti területeken, mind pedig az otthoni alkalmazásoknál, és napi gyakorlattá válik a hálózati szolgáltatások növekvő méretű használata.

A hálózati kommunikációnak rengeteg formája ismert és képzelhető el, azonban általában a kifejezés alatt a hálózatba kötött számítógépek közötti, illetve az ezek segítségével zajló kommunikációt szoktuk érteni. Meg kell azonban még említeni, hogy a médiakonvergencia jelenségének ,köszönhetően a hálózati kommunikációban egyre több nem hagyományos számítógép segítségével (például mobiltelefon, PDA) is részt lehet venni. A hálózati kommunikáció azonban nem csupán egy újfajta technológiát jelöl, hanem a megosztott erőforrás-használat logikája mentén egy teljesen új (vagy nagyon régi) kollektív gondolkodásmód (újra)megjelenésével jár együtt. A hálózatok és az üzenettovábbítás

A címben használt szókapcsolatban a "hálózat" szó a számítógépeknek elektronikus adatátviteli vonalakkal összekapcsolt, immár világot-átfogó – és sokunk számára közvetlen életkörnyezetünkhöz tartozó – rendszerére vonatkozik. Az elektronikus eszközök, különösen a számítógépek közötti kommunikációnak alapvető problémája az üzenetek pontos továbbításának a kérdése – ezen alapszik Shannon és Weaver kibernetikai kommunikációelmélete (Weaver 2003). A zajjal terhelt üzenettovábbítás egyik legnehezebb feladata az, hogy a dekódolás során meg lehessen különböztetni a jeleket a nem jelektől. (Ács 2005)

A számítógépes hálózatok kommunikációjának másik fontos kérdése a létrehozott és továbbított mintázatokkal kapcsolatos. „A számítógép a korábbi mintázatok, az algoritmusok (tervezett alapállásból adódó működés) és az interakciók segítségével a pillanat számára is konstruálhatnak mintázatokat. Ez mintázottságot jelenthet az adatok konstellációjára, sajátos együttállására nézve is. Egy keresőprogram eredményei olyan kapcsolódásokat állítanak fel, melyek sohasem kerültek megtervezésre vagy létrehozásra ebben a formában, hanem más mintázatokkal való kölcsönhatás eredményeként önálló kvalitást hoznak létre.” (Ács 2005) Ebben a megfogalmazásban számunkra az interakció, illetve a kölcsönhatás fogalmak bírnak kulcsfontossággal, ugyanis azt jelzik, hogy az adott pillanatban új mintázatok (új jelentések) jönnek létre pusztán már létező mintázatok találkozása révén – ebben áll a hálózati kommunikáció ereje.

A hálózat és az információszervezés :

A hálózati kommunikáció nagy erénye a tudás szempontjából az lehet, hogy megszünteti a 20. századi ember információs elidegenültségét. Az elidegenültségnek ez az érzése abból fakadt, hogy az egyén a társadalom mindenkori ismeretösszességének csupán valamely esetleges részletét mondhatta magáénak – napjainkban azonban a hálózati kommunikációnak köszönhetően az egyén mindenre kiterjedő tanultsággal és tájékozottsággal bírhat, képes lehet arra, hogy a világot teljes és egységes képben lássa. A hálózati kommunikáció a tudós számára a szakirodalom olyan teljességét nyújtja, amelyet egyetlen könyvtár sem biztosíthat, ráadásul nem csak ez elkülönült szaktudományok egyesítését ígéri, hanem a humán és a természettudományokat egymástól ... elválasztó tradicionális határvonalak megszűnését, a tudásnak a klasszikus egyetemi szellemben történő újra-integrálását is. (Nyíri 1995)

Ezzel kapcsolatos a hálózati kommunikáció egyik legnagyobb problémája: mivel a tudás sosincs jelen, mint a könyvtárakban, ahhoz, hogy hozzáférhető legyen, keresésre és lehívásra van szükség, ami viszont a maga során feltételezi a hálózatban tárolt információk rendezettségét. (Nyíri 1995) A gond azonban az, hogy a hálózati kommunikáció alapjellegzetessége a megosztottságból fakadó sokszínűség, aminek köszönhetően az információk a hálózatban eltérő tárolási és rendszerezési elvek alapján vannak jelen. Ennek egyik ellenszere a töredezettség elfogadása lehet, aminek következtében mindenki létrehozza a maga hypertext struktúráját, melyben valamiképpen elfogadott az információk között létrehozott kapcsolatok esetlegessége és nem teljes mivolta.

A hálózati kommunikáció tekinthető a felvilágosodás enciklopédikus törekvéseire adott egyfajta sajátos válasznak. Az emberiség által létrehozott tudás összegyűjtésének és rendszerezésének igénye sosem volt teljes, és minden enciklopédia-szerkesztő azzal szembesült, hogy bizonyos szempontok alapján kell egyes elemeket kihagynia, ami révén viszont sérül az univerzalitás elve. A számítógép-hálózatok erre a problémára kínálhatnak megoldást, hiszen a hatalmas tárolási kapacitás illetve az információk bizonyos szintű kereshetősége megteremt egyfajta töredezett univerzalitást. Nyíri Kristóf ugyanakkor ezzel kapcsolatban felhívja arra a figyelmet, hogy ebben az információtengerben való tájékozódáshoz elengedhetetlen egy meglehetősen alapos kiinduló tájékozottság, ami lehetővé teszi a keresőkben mechanikus szempontok alapján sorrendezett információk fontosság és relevancia alapján történő rendszerezését.

A hálózati kommunikációban való részvétel alapja az egyén saját érdeklődése (kíváncsisága), mely elvezeti őt a releváns információhoz, vagy felismeri annak hiányát. Tehát a broadcasttal szemben – ami nyomja az információt –, a hálózati kommunikációban a felhasználó magához húzza azt.

TCP/IP PROTOKOL:

A TCP/IP betűszó az angol Transmission Control Protocol/Internet Protocol (átviteli vezérlő protokoll/internet protokoll) rövidítése, mely az internetet felépítő protokollstruktúrát takarja. Nevét két legfontosabb protokolljáról kapta, a TCP-ről és az IP-ről. A „TCP/IP protokoll” név tehát alapvetően hibás, közérthetőség szempontjából szerencsésebb lenne a „TCP/IP protokollstruktúra/protokollhierarchia” név, azonban az előbbi névhasználat terjedt el, mely laikusok számára zavaró lehet. Története Felépítése 3.11 A TCP/IP protokoll bemutatása A TCP/IP protokollt 1969-ben hozta létre az amerikai védelmi minisztérium ARPA (Advanced Research Projects Agency) hivatala. Ez egy kísérleti hálózat volt, 1975-ben rendszeresítették. Az új TCP/IP protokollt 1975-ben szabványosították. A név magyarázata: a TCP jelentése Transmission Cotrol Protocol, az IP-é pedig Internet Protocol, ami egy teljes protokollcsaládot jelent. Ennek a családnak egy tagja a TCP. Az IP állapotmentes protokoll, ami tulajdonképpen annyit jelent, hogy a fizikai eszköz megpróbálja célbajuttatni a csomagokat, de nem garantál semmit.

Egy IP csomag két részből áll:

• fejléc információk - a küldő és a cél címét tartalmazza,
• adatrész.

Az IP-re épülő protokollok az adatrészt használhatják felsőbb szintű fejlécek és az adat számára. Az alkalmazások részéről nehézkes lenne az IP kezelése, mert sok mindennel kellene foglalkoznia az alkalmazásnak. Hogy ne kelljen minden alkalmazásban ezeket a dolgokat megvalósítani, létrehozták a TCP-t, ami gondoskodik a problémákról az alkalmazások helyett (csomagok sorrendbe állítása, az elveszett csomagok újraküldése). Az IP címzésnél a fizikai eszközön logikai cím jelenik meg, és a logikai-fizikai cím közti összerendelést a protokoll végzi el. Az IP cím és a hálózati eszköz fizikai címe között nincs semmilyen összefüggés. Az IP által értelmezett hálózatkezelési protokollok 32 bitesek. Minden géphez hozzá kell rendelni (legalább) egy egyedi számot a hálózati környezet számára. Az IP címeket négy 8-bites számmal írjuk le, például: 192.168.1.1 . A cím tartalmazza a hálózatszámot, és a gép számát. Az, hogy hány szám ebből a négyből a hálózatszám, az határozza meg, hogy milyen osztályba tartozik a hálózatunk.

• A osztály - az 1.0.0.0 és a 127.0.0.0 közötti hálózatokat foglalja magában. Itt az első szám a hálózat száma. Ez kb. 1,6 millió gép megcímzését teszi lehetővé.
• B osztály - a 128.0.0.0 és a 191.255.0.0 közötti hálózatokat foglalja magában. Itt az első két szám a hálózat száma. Ez 16320 db, 65024 gépes hálózat megcímzését teszi lehetővé.
• C osztály - a 192.0.0.0 és a 223.255.255.0 közötti hálózatokat foglalja magában. Itt az első három szám a hálózat száma. Ez közel 2 millió, legfeljebb 254 gépes hálózat megcímzését teszi lehetővé.
• D, E és F osztályok - a 224.0.0.0 - 254.0.0.0 tartományba eső címek tartoznak hozzájuk, de nem határoznak meg semmilyen hálózatot, mert vagy kísérletiek, vagy későbbi felhasználásra vannak fenntartva.

A TCP/IP felépítése a rétegződési elven alapul, minden egyes réteg egy jól definiált feladatot végez el, és a rétegek egymás között szolgálatelérési pontokon keresztül kommunikálnak. Minden réteg csak a vele szomszédos réteggel képes kommunikálni, mivel ezek egymásra épülnek. Alapvetően négy réteg alkotta, melyet ötre bővítettek.

Történetének kezdete az ARPANET idejére (1969) tehető, 1974-ben Vinton G. Cerf és Robert E. Kahn dolgozta ki az ARPANET új protokollstruktúráját, mely az NCP-t (Network Control Protocol) hivatott kiváltani. Kezdeti kiforratlan verziói után 1979-ben dokumentálták a 4-es verziót, mely 1983-ra teljesen leváltotta az NCP-t. Az ARPANETből azóta kifejlődött Internet azóta is ezt a protokollstruktúrát használja.

A helyi hálózatok (LAN) működése az un. TCP/IP protokoll szabályain alapul. A TCP/IP olyan szabályrendszer, mely a hálózati eszközök közötti adatfolyamot, kommunikációt un. csomagok formájában közvetíti. Azaz egy hálózati kliens nem küldi el egyszerre a teljes adatmennyiséget, hanem annak egy részét. Azaz a teljes továbbítandó adatmennyiség darabokban utazik a hálózaton. Ennek a módszernek az előnye, hogy az adattovábbítás során fellépő esetleges meghibásodások, adatvesztések, ne a teljes elküldött adatmennyiségre vonatkozzanak. Ha a meghibásodás alkalmával a teljes, akár jó néhány megabájt információt kell újra küldeni a rendszernek, akkor nem csak a hálózaton továbbított forgalom nő meg, hanem az adatok feldolgozására fordított idő is. A fenti okok miatt a protokoll a küldő oldalon az információt kis darabokra bontja, úgy küldi el az adatot, majd a fogadó állomás ezeket az adatokat összeállítja. Ha hiba lépne fel a csomag utazása során, akkor elegendő ennek a kis csomagnak az újraküldése. Így téve gazdaságossá és gyorssá a rendszer működését. Ahhoz, hogy a hálózaton az adatcsomag megtalálja a célállomást, be kell azonosítani azt. A hálózatokon minden eszköznek van egy azonosító jele, amelyet ip címeknek nevezünk.A hálózati kommunikáció az ip címek rendszerén alapul.

Az ip címek hierarchikus felépítésűek. Két részből állnak. Az egyik összetevőjük a hálózatot azonosítja, a másik pedig magát a hálózati eszközt. Azt mondhatjuk, hogy az ip cím a hálózat sorszámát adja, és megmutatja, hogy az éppen vizsgált hálózati eszköz hányadik az összetevők sorában.Példaképpen nézzük meg, hogy ip címet: 192.168.1.10Látható, hogy a jelenleg használt ip címek 4 szegmensből állnak. A szegmensek 0-255 közötti értéket vehetnek fel. Ez egy "C" osztályú hálózat (bővebben az az ip címosztályokról és az alhálózatokra bontásról szóló fejezetben lehet olvasni) ebből következik, hogy ezzel a számmal jellemzett hálózati összetevő a 192.168.1-es sorszámú hálózat tízes számú eszköze.

Ip:

Az IP-cím (Internet Protocol-cím) egy egyedi hálózati azonosító, amelyet az Internet Protocol segítségével kommunikáló számítógépek egymás azonosítására használnak. Minden, az internetre kapcsolt számítógépnek van IP-címe, de egy-egy konkrét cím nem kötődik feltétlenül egy-egy géphez: egyes gépeknek több címük is lehet (ilyenkor a különböző címek rendszerint a számítógép különböző hálózati eszközeit azonosítják), vagy több gép osztozhat egy címen (például NAT vagy proxy használata esetén), vagy a gép IP-címe rendszeresen változhat (ez különösen a lakossági internetszolgáltatón keresztül kapcsolódó otthoni számítógépekre jellemző).

Az IPv4 szerinti IP-címek 32 bites egész számok, amelyeket hagyományosan négy darab egy bájtos, azaz 0 és 255 közé eső, ponttal elválasztott decimális számmal írunk le a könnyebb olvashatóság kedvéért (pl: 192.168.42.1).

Az IPv6 szabvány jelentősen kiterjesztette a címteret, mert a 32 bit, ami a hetvenes években bőségesen elegendőnek tűnt a jellemzően tudományos és kutatói hálózat számára, az internet robbanásszerű vállalati és lakossági elterjedése nyomán kevésnek bizonyult. Az IPv6-os címek 128 bitesek, és már nem lenne praktikus decimálisan jelölni őket, ezért kompaktabb, hexadecimális számokkal írjuk le, 16 bites csoportosításban. (Pl. 2001:610:240:11:0:0:C100:1319)

Az internetet használó számítógépek minden tranzakció során (például egy weboldal megjelenítésekor) megadják IP-címüket, ami révén elvileg be lehet azonosítani az adott gép helyét és tulajdonosát, illetve egy adott géppel végzett tevékenységekről sok információt lehet gyűjteni. A gyakorlatban a számítógépek jelentős része az internetszolgáltatójától rendszeresen új IP-címet kap, így azonosítása csak a szolgáltató együttműködésével lehetséges, aki csak rendőri megkeresésre és más jól meghatározott esetekben adhatja ki az információkat. Ezzel együtt az IP-cím számos országban, többek között Magyarországon is személyes adatnak számít.

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat